Pokol kortárs árnyképei – festői reflexiók a dehumanizáció koráról

Amikor elkezdtem festeni a Pokol sorozat első három képét, az első ecsetvonásokkal együtt egy kérdés is rétegekként rakódott a vászonra: mi ma a pokol? Mi az, amit egy médiával elárasztott és fragmentált világban pokolként élünk meg – függetlenül attól, hogy hiszünk-e az örök kárhozatban, vagy sem?

A válasz keresése közben nem tehettem mást, mint hogy a képeim mögé gondolatokat rendeljek – egyfajta párbeszédként a művészet és az elmélet között.

Egy kis kitekintés: a 15-16. században a pokol konkrét és érzéki: lángok, ördögök, kínzóeszközök, bűnös testek. Bosch vagy Bruegel műveiben a pokol a rend bomlásának groteszk színpada, ahol az emberi gyarlóság látványos karnevállá torzul. A Pokol sorozatomban viszont ezt az archaikus képrendszert próbáltam szétoldani, hogy helyet adhassak egy sokkal hétköznapibb, mégis ijesztőbb látomásnak: a személytelenített világ poklának.

A kortárs pokol számomra nem más, mint a dehumanizáció hétköznapisága. Nem egy transzcendens büntetés tere, hanem egy struktúra, amelyben élünk. Franz Kafka A per című regényében Josef K. nem tudja, miben vétkes, ki vádolja, mi a bűne – és éppen ez a tudatlanság válik az igazi kínzássá. Sartre-nál, különösen a Zárt tárgyalás („Hell is other people”) drámájában, a pokol már nem a kénköves mély, hanem a társas kapcsolatok torz tükre: a folyamatos önreflexió és egymás általi ítélet. Ezek a szövegek nemcsak irodalmi kiáltványok, hanem diagnózisok is – és a festészetem is efféle diagnózist szeretne közölni, színekben, formákban és töredékes testekben.

De mi a teendő akkor, ha eltűnt már az a kafkai groteszk humor is, amely valaha enyhítette a szorongást? Akkor marad az elfolyó festék és benne az arctalan, ám szép színű csendéletek. Mert mi másokká válnának a személyiség nélküli alakok a vásznon, ha már csak egy kép megfelelő helyen elhelyezett kellékei lesznek?

Mindez azért is különösen aktuális, mert egyre több filozófus, esztéta és irodalmár is próbálja megragadni a kortárs tapasztalat dehumanizáló mechanizmusait. A gyorsulás, az empátia eltűnése, az érzelmi kiüresedés és a kapcsolatok virtualizálódása nem csak esztétikai problémák, hanem egzisztenciálisak. A pokol így nem kívül van, hanem bennünk és körülöttünk – a strukturális erőszakban, a közönyben, a túlélésre berendezkedett pszichében.

A festészet számomra nem menekülés, hanem közlési felület és szenvedély: ahogy a vásznon rétegek épülnek egymásra, úgy sűrűsödnek ezek az egzisztenciális kérdések is. A Pokol képei nem ítéletet mondanak, hanem kérdeznek. És talán épp ez a legnagyobb feladat ma: megtalálni azokat a képeket, amelyek nem nyugtatnak meg, hanem felébresztenek – még ha a felébredés is csak egy újabb szintje a kortárs pokolnak.