Az üvegbúra cím a vizuális és szimbolikus szintek együttes értelmezését kínálja. A transzparencia, az elválasztottság és a torzítás egyszerre kap szerepet: az „üvegbúra” egyfajta átlátszó börtönként vagy megfigyelő lencseként értelmezhető, amely nemcsak fizikai, de mentális állapotokat is tükröz. A pokol-tematika ebben a kontextusban nem feltétlenül csak vallási tartalommal bír, hanem tágabb, egzisztenciális, pszichológiai és társadalomkritikai vonatkozásokkal is.

Ahogy festettem Az üvegbúra című képemet (és ez még csak a festményvázlata a majdani képnek), újra meg újra az járt a fejemben, hogy a pokol talán nem egy fizikai, lángokkal és kínzóeszközökkel teli túlvilág, hanem egy sokkal intimebb, belső „hely”. Egy állapot, amelyben az ember önmagától van elszigetelve, saját kérdéseiben reked meg, ahol a nyugtalanító gondolatok örök körforgása sokkal égetőbb lehet bármely külső szenvedésnél.

Ez az érzés visszhangzik számomra a Carson Coma Pokol vagy akár a Bőrönd című dalában is. A dalszövegben nem a teológiai poklot látjuk, hanem azt a nyugtalan, láthatatlan belső közeget, ahol a kérdések csak szaporodnak, a válaszok pedig szétmállanak, mint a rétegek a hagymáról. A dal pokla nem a bűnhődés tere véleményem szerint, hanem az érzékeny önreflexió, az örök belső monológ és az önmagunkkal való konfliktus helyszíne. Pontosan ez az, amit a festményem is meg akar ragadni – nem a látványos poklot, hanem a finom rezgésű, láthatatlan alatti világot.

A képem szerkezete, színvilága és ábrázolásmódja is ezzel a rejtett struktúrával dolgozik. Az első réteg – az, amit a néző „szemmel lát” – csupán felület. A festményem is elsőre lehet pusztán színes és expresszív. Azonban ahogy a dalszöveg sorai alatt egyre mélyebb egzisztenciális szorongás és feszültség bontakozik ki, úgy a képem is rétegeket hánt le magáról, akár egy üveghagyma: minden újabb nézőpont vagy értelmezés egy újabb héjat választ le, egy újabb belső mag felé haladva.

Ezt a rétegzettséget hívom „üveghagyma-hatásnak”: a kép struktúrája nem lineáris, hanem koncentrikusan mélyül -akárcsak Dante pokla-, és a mondanivaló nem egyszerre tárul fel, hanem a befogadó saját nézésével, személyes vetületein keresztül.

És végül a belső világ – mind a festményen, mind a dalban – valójában a látható felszín alatt húzódik meg. Nem harsány, nem kiált, inkább szivárog, áttetszik, akárcsak egy vékony üveg mögött a világ.